a Jimmy Tártralomnicon

Szerettem volna megírni az Elveszett Tátra posztolgatóinak II. részét. Valószínűleg itt van egy része a kinján, de nem ment. Síugró sáncokról akartam írni, amik nem működnek vagy épp elfújta őket a szél, de emiatt túlságosan belekeveredtem a 2004-es viharba és elment a kedvem. Ha igaz, az emberi beavatkozás is segítette, hogy úgy nézzen ki a hegy, ahogy és hogy az én életemben már sose legyen olyan, mint amikor először láttam de nem emlékszem rá.

De az a poszt nem is erről szól, bár a Tátra ihlette. Máté rövidesen 4 éves lesz és eldöntöttem, hogy nem hurcolom tovább a hátamon. Fontos lenne a saját lábán való közlekedés, meg én sem bírom már olyan jól. Nem csak nehezebb, hanem mozgékonyabb is, meg hát idős a fene egye meg az időt,

és hülyén is nézne ki előbb utóbb. Nomeg így is rendszeresen mentünk Máté +5-6 kilóval, miközben a gyerek is több már mint 15 kilogramm, a hordozó teherbírása meg pont annyi, 15 kiló. De baromi jó 4 év volt ez, nem szívesen hagyom ám abba, talán nem is fog egészen sikerülni, még ott a nyakam, ahova beülhet. Újabb fejlemény, hogy a hordozó egy fiatal kislánynál maradt, vagyis nem kerül már vissza. Eközben bár nélkülem, de az első folyamatos, 5km-es úton már túl van a gyerek.

Nagyjából 4 éve, az akkor még meg nem született Mátéval Sopronban voltunk, a séta már nagyon nehezen ment az akkor cipelőjének. December végén megszületett és valamiért nagyon hamar elindultunk vele - 21-22 napos volt -, akkor szinte csak egyszer: babakocsival. Aztán tavasszal már hasamra függesztve járkáltunk, és kb. 3 évvel ezelőtt kölcsön hordozóval a hátamon jött. Fogalmam sincs mit csinált, beszélni, járni nem tudott mégis jópofa volt vele együtt. Aztán ahogy fejlődött az értelme egyre jobban megtalálta ott a helyét, valószínűleg olyan természetes lett neki, mint a levegővétel, cumi, vizes palack felkötve, szemüveg a zsebben. Többről nem tudok, mert az igazság az hogy fogalmam sincs hogy mit művelt a hátamon. Éreztem néha ilyen-olyan elhajlást, amikor elnézett mellettem, de többről nem tudok. Az elmúlt időszakban már beszélt, énekelt, sőt az utóbbi fél-egy évben már határozott követelései voltak. Így pl. a legtöbbször szednünk kellett virágot az elöl haladó anyának, ill. meg kellett néznünk ízeltlábúakat, gombákat, erdészeti gépeket. Azokat leginkább, ha éppen működtek. Az eddigi életében pontosan kétszer kerültük el vele a Csóványost, mire odaértünk rendszerint az a pár méter felfelé már nem hiányzott, szóval azt már saját magának kell megnéznie, ha érdekli majd.

Advertisement

Idén, késő-tavasszal az alacsonyabbik Tátrában komoly akadályok leküzdése közben sem szólt egy rossz szót sem, pedig néha kúsznom kellett, meg áttekerednem mindenféle kidőlt fán, de ő hősiesen viselte. A júniusi havazás mindannyiunkat meglepte, ő ordított vagy fél órán át, amíg átázott cipőben, rohanva el nem értünk egy zárt helyre.

Azt hittem itt a vége, nem ül fel többször. (fontos adalék, hogy tavaly novembertől ahányszor Szlovákiában jártunk, mindig esett hó, ennek ellenére júniusban nem számítottunk rá. Ez most októberben szakadt meg, bár hazaérkeztünk másnapján már esett némi hó). Felült, eljött velünk onnantól is még kb. 80-100 km-t. De most nekem kell azt mondanom hogy vége. Egy túracipőt megevett a közös életünk, új cipő, új élet.

Advertisement

Nyilván megváltoznak mostantól a szokásaink, hiszen pár évig hármasban nem tudunk majd hosszabb utakat tenni, aztán meglátjuk hogy mire volt elég ez a négy év, szereti vagy nem szereti az erdőt. És eljön-e velem egy Chopok-Donovaly útra, úgy 8-10 év múlva. Én elmegyek-e, el tudok-e menni 12 év múlva ilyesmire.

Alább apám látható 72 évesen a Chopokon, szóval van némi remény.